Háború, zavargás, öldöklés, elnyomás, anarchia (szóval a szokásos)

Folytatódik a japán történelmet végigpörgető sorozatunk, Acheron tollából. Combos olvasmány, de megéri végigrágni, mert nagyon vicces sztorikkal van tele. Bishik, Shounenek, váratlanul kibékülő hadvezérek, a császár helyett uralkodó sógun helyett uralkodó régensek és a tatárokat elsöprő isteni szél, aminek kivételesen semmi köze az emésztéshez.

A Heian-korszak végén a japán udvarnak és a fővárosi arisztokráciának leáldozott. A császár névleg megőrizte hatalmát, az ősi arisztokrata családok viszont végleg eltűntek a történelem színpadáról.

A poklitikai változások mögött fontos társadalmi változások álltak, mindenekelőtt a népesség növekedése. A 12. században hétmillióan a 16.századra tizenkétmillóan laktak a Japán-szigeteken , ami részben a technológiai fejlődésnek köszönhető: új, ellenállóbb rizsfajtákat hoztak be a kontinensről, nagyobb szervezettséget és több munkaerőt igénylő technológiákat vezettek be, melyek növelték a termésátlagot (lábbal hajtott vízemelőkkel pl. a domboldali parcellákat is el tudták árasztani).  Heian-korszak során a Kyoto környéki Kansai-medence volt e legnagyobb megművelt terület, így a népessé és a gazdaság is itt összpontosult.. A 12. századra viszont viszont kiírtották a másik nagy síkság, a keleti Kantou erdőségeit, így ez a terület a korábbi központok vetélytársa lett. Itt állt többek közt EDo (a mai Tokió). Az új központ megjelenése összefügg az új politikai elit, a bushik (vagyis szamurájok) felemelkedésével.

 

 

A császárság megalapításakor a japán arisztokrácia rövid időre átvette a kínai módszert és parasztokból toborzott hadseregeket, de ezzel hamar felhagytak, és már a 8. században professzionális harcosokat kezdtek el foglalkoztatni. Ők a bushik.

Történelműk első ötszáz évében szimpla harcosok voltak, akik az udvart és az arisztokratákat szolgálták, mondhatni „bérből és fizetésből” éltek. A politika színterére csak akkor léptek, mikor adómentes birtokokhoz jutottak.

A bushik vezetője a császári családhoz tartozó Minamoto és Taira klán volt.Hadvezérekként egyre jobban elkezdtek beleszólni a politikába a Heian-korszak vége felé, amikor a Fujiwarák és a visszavonult császárok vetélkedtek a hatalomért. Bár császári leszármazottként az udvari arisztokráciához tartoztak, nem érezték közéjük valónak magukat.

A harcosok vezető rétegének buke volt a neve, az udvari arisztokráciáé pedig kuge. A kuge faragatlan alakoknak tekintette a bukét, a buke viszont büszke volt faragatlanságára és uralkodásra alkalmatlan piperkőcöknek tekintette a kugét.

 

Az adómentes birtokok osztogatása mindig és mindenhol szinte elkerülhetetlenül a központi hatalom hanyatlásához vezet, így történt ez Japánban is. Eleinte a birtokokat főleg a Fujiwarák osztották saját maguknak, illetve a visszavonult császárok a császári családnak, így ugyanazok irányították őket, mint az államot. Később azonban egyre több shoen került külső kézbe a fő birtokosok a nagyobb templomok voltak, de a bushiknak is jutott bőven. Ez drasztikusan csökkentette a központi kormányzat bevételét és így hatalmát is.

 

 

A Heian-kor békés udvari intrikáit,ahol egy-egy merényletnél durvább eszközökhöz sosem kellett nyúlni, egyre inkább belháborúk, zavargások és nyíltcsatározások váltották fel. A császári udvar kezéből az 1156-os Hogen-trónviszály során került ki az irányítás. Bár névleg a császár oldala győzött (az) őt támogató klánok kerekedtek felül, pár évvel később, egy újabb felkelés után már a bushikat irányító egyik hadúr, Taira no Kiyomori volt az ország tényleges ura.

Taira no Kiyomori a Fujiwarák politikáját próbálta utánozni, lányát a császárhoz adta feleségül, elköltözött Kyoto közelébe, különféle magas tisztségeket és hatalmas shoen birtokokat adott magának. Azonban számtalan ellenséget is szerzett, köztük Goshirakawa visszavonult császár fiát. Mochihito herceget. A herceg azért orrolt meg, mert hivatalosan nem ő került a trónra, hanem apjának egy Taira-nemzetségbeli nőtől származó kétéves unokája., Antoku. Mochihito felkelést szervezett, de 1180-ban a Tairák leverték, és mellékesen felégettek több nagy templomot, melyek a herceg mellé álltak (Kofukuji), Todaiji és Onjoji). Keleten azonban a bushik egy másik vezetője, a Minamoto-klán feje is a felkelők pártjára állt, és visszavágott a harminc évvel korábbi vereségéért. Az öt évig tartó híres Genpei-háború a japán történelem egyik fordulópontja volt. A Minamotók legyőzték a Tairákat, majd Yoritomo legyőzte saját öccsét, Yoshitsunét .

A győzedelmes Yoritomo megalapította a kettős kormányzat rendszerét: magánbirtokokat osztott maguknak és a bushiknak (megalapítva ezzel a sógunátus rendszerét), ő maga pedig Kantouban maradt, ami lényegében önálló ország lett Japánpn belül. Bakufunak, sátorkormányzatnak hívták központjukat, utalva arra, hogy Yorimoto vezetői rangja csupán ideiglenes (ahogy a diktátor és az imperátor is az volt a köztársaság kori Rómában, de persze a sógunátus alatt ugyanolyan cím lett, mint a római császárok titulusai). Míg Kantout lényegében kisajátították maguknak, az ország többi részében a bushikkal biztosították a rendet, valamint az udvari, nemesi és egyházi adók behajtását. Visszacsatolták az északkeleti végeket is, melyek száz évig függetlenek voltak.

Yorimoto utódai közt természetesen viszály tört ki, s végül Yorimoto feleségének családja, a Hojo-klán kezébe került az uralom. Alig múlt el egy nemzedék a sógunátus megalapítása óta, a sógun máris névleges tisztséggé vált, és a tényleges hatalmat a Hojo régensek gyakorolták. A Japán történelem érdekes pillanata, amikor a császár helyett uralkodó sógun helyett régensek uralkodtak az országban.

A Kamakura-sógunátus másfél évszázada során kényes hatalmi játszmák folytak a császári udvar, a nagy templomok, a kuge, a buke, és az egyre erősödő vidéki hatalmasságok közt. A Hojók uralma alatt kopogtatott be a külvilág hosszú idő után a szigetekre, méghozzá a mongol inváziók képében. Az inváziót ugyan sikeresen visszaverték, utána azonban,  se a harcosok, se a templomok nem lkaptak jutalmat.